Prológus

Drága Idetévedők!

Újult erővel nyitom meg a blogom, mely most teljesen szokatlan, legalábbis számomra. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy Forma 1-es blog lesz a következő, de mivel megjött hozzá a kedvem, valamint az ihletem is, gondoltam, miért ne? 

A történethez az is hozzátartozik, hogy régóta szeretem ezt a sportágat, már régebben megfogalmazódott bennem a történet eleje, remélem tetszeni fog Nektek! 

A prológust, ami meglehetősen rövid lett, csak egy kis bevezetőnek gondoltam, E/3-ban írtam, egyenlőre úgy tűnik, hogy a történetet E/1-ben fogom, mert még nem érzem magam elég jónak ahhoz, hogy megmerjem kockáztatni az E/3-mat, mert véleményem szerinte az sokkal bonyolultabb, nehezebb. Legalábbis nekem! :)

Mindenesetre, ha Nektek tetszik az írói szemszög, akkor ha megírnátok nekem kommentbe, hogy inkább ebbe írjam, akkor természetesen lehet róla szó! :) Ezen kívül örülnék, ha a lenti véleménykifejtésnél bejelölnétek,hogy nektek mennyire tetszett a prológus, valamint a kommentek és a feliratkozások is jólesnének! :) 

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! 

Köszönöm,

Lexii xx

Stevenage városában éjfélt ütött az óra. Az utcákon csend honolt, néhol lehetett hallani egy-egy kósza ember lépteit. Az utcai lámpák néhol megvilágították a járdát, amely még nedves volt a délutáni esőtől. Az égen egy csillag sem világított, borús volt az idő, melyhez csípős hideg tartozott. Az emberek többsége már régóta az igazak álmát aludta, hiszen holnap egy új hét kezdődik, új elvárásokkal, új teljesítményekkel. Az egyik házban, mely egy eldugott utcában állt, azonban nem aludt mindenki. Queen Bowman unottan bámult ki a szobája ablakkerete közül, ahonnan teljes rálátása nyílt az utcára, valamint az előttük lévő házra, ahol egykori legkedvesebb barátja lakott. Ölében egy füzet lapult, a mellette lévő komódon egy éjjeli olvasó lámpa világította meg azt. Kezében egy toll, melyet most előszeretettel kezdett el rágcsálni ihlet hiány nyomában. Nem tudta folytatni a történetet. Több éve tölti meg a lapokat gondolataival, novelláival, de még soha senkinek nem mutatta meg. Titokban írogatott magában, s nem is tervezte, hogy ezt valaki valaha látni is fogja.

Születése óta ebben a házba lakott, ismerte az össze zegzugot, minden rejtekhelyet. Elképesztően sok jó, s rossz emlék fűződött hozzá, s van köztük olyan is, melyet legszívesebben elfelejtene. Szobáját a saját kis világának képzelte, teljesen az ő személyiségét tükrözi. Falai világosbarnák, melyeket több gyerekkori kép is díszít. Az ablak alatt lévő sarkon kívül nem sok érdekes dolog volt benne, neki csak az számított, hogy legyen hol kiírni magából az érzéseit. Queen olyan lánynak mondható el, aki sosem a jelenben élt. Mindig a múlton rágódott. Többször lejátszotta a fejében a rossz, illetve jó dolgokat, s nehezen tudott bármin is továbblépni. Lelkében hatalmas űr tátongott, melyet soha nem lehet majd kitölteni. Múltját legszívesebben úgy ahogy van elfelejtené, egy-két jó emléket kivéve. 

Szemét szorosan lehunyva összepontosított a feladatra, de nem sikerült. Gondolatai folyton visszakanyarodtak egy adott személyhez. Ma tíz éve. Ma tíz éve, hogy elveszítette azt a személyt, aki a legfontosabb volt számára. Ma tíz éve, hogy összeomlott az élete. Legszívesebben ordítana, ahogy a száján kifér, csapkodna, tombolna. De nem teheti. Nincs szíve felébreszteni édesapját, aki több hónap után végre normálisan ki tudja pihenni magát, valamint testvére is az igazak álmát aludja. Egyedül ő maradt fent ébren, nem bírja lehunyni a szemét. Akárhányszor megpróbálja lecsukni, édesanyja arcképe jelenik meg előtte, ahogy vidáman mosolyog. Még ennyi év után sem tudta elhinni, hogy nincs többé. Egy kósza könnycsepp gördült le az arcáról, melyet gyorsan letörölt. Megfogadta, hogy nem fog többet sírni, erősnek akar mutatkozni apukája, valamint öccse mellett. Azonban éjszaka ő sem tudott megálljt parancsolni szomorúságának. Ilyenkor akaratlanul mindig elgyengült, nem tudott ellene mit tenni. Felszínre törtek az emlékek a szeretett anyukájával kapcsolatban. Mindig azt mondta neki, hogy pozitív legyen, és mindenben a legjobbat lássa. Mikor legjobb barátjával lassan tizenegy éve finoman fogalmazva megszakították a kapcsolatot, az anyukája volt ott és vigasztalta meg a zokogó , kamaszkorú Queen-t. Még mindig fájó pont számára, ha eszébe jut az egykori barátja, de már megtanulta, hogy semmi sem tart örökké. Ahogy az sem tartott. 

Nagyot sóhajtva fújta ki az eddig bent tartott levegőt, s mivel tudta, hogy már írni nem lesz energiája, nagy nehezen rávette magát, hogy feltápászkodjon. Óvatosan, a lehető leghalkabban nyitotta ki szobája nyikorgó ajtaját, és lépett ki a sötét folyosóra. Telefonja kijelzőjével világította meg az utat a fürdőig, ahova beérve felkapcsolta a lámpát, s behajtotta az ajtót. A tükörbe már megszokásból nem pillantott bele, gyorsan fogat mosott, kifésülte hosszú szőke haját. Szobájába tartva még gyorsan benézett a már majdnem tizenkét éves öccse, Blake szobájába. Édesdeden, mosolyogva szundikált, biztos valami szépet álmodott. Queen megnyugodva csukta be az ajtót, majd átvágtatott a szobájába. Utoljára kinézett a csendes utcára, majd pillantása tovább siklott a házra. Beletörődve tehetetlenségébe kapcsolta le az éjjeli lámpát, s fogva a füzetét, leült az ágyára. A kezében tartott irományokat gondosan eldugta az ágy matraca alá, majd amilyen gyorsan csak lehetett átöltözött pizsamába, s már az ágyban is volt. Még jó ideig forgolódott, míg végül sikerült kiűzni a gondalatai közül édesanyját, s mély álomba zuhant.